Most eszembe jutott egy olyan téma…..az ölelés, ölelkezés, amikor találkozunk valakivel és megöleljük.

Na, ennek is van egy igen komoly fejlődéstörténete ez én életemben amióta deekshás vagyok :)

Én úgy hittem magamról, hogy én milyen egy nyitott csaj vagyok, vicceskedek, beszélgetek többnyire mindenkivel, mindenkit meghallgatok, kiállok magamért, van véleményem…stb.

Elkezdtem deeksha programokra járni, volt, hogy csak kisebb csoportosra, volt hogy nagy országos rendezvényekre és mindenki ölelgette  a másikat akár férfi akár nő…húha…ez nekem sok volt! Még nővel ok, de egy idegen férfivel miért ölelgessük meg egymást?? Nagyon érdekes folyamat volt és nagyon érdekes tapasztalás, amikor kezdtem megnyílni és elkezdtem vágyni arra, hogy öleljenek. Először csak úgy hogy nem ért össze csak a felső testünk, max a szívünkig, onnan már mindketten kipucsítottunk, vicces látványt nyújtva távolról. Aztán jöttek azok az érzések, amikor éreztem, azért ölelnek, mert elfogadnak engem úgy ahogyan vagyok, teljesen!!! Hát az valami fantasztikus érzés!!! Csak úgy minden elvárás, feltétel nélkül vagyok és még egy hatalmas átfogó, befogadó ölelést is kapok érte? Fantasztikus érzés!!! Aztán jöttek a megköszönő ölelések, amikor valaki nekem szeretne megköszönni valamit és azért ölel. Volt olyan érzés hogy valaki ölel és annyira szorít közben, hogy majd összenyom, kipréseli belőlem az utolsó leheletemet is, vajon ő mit érez irántam?

 

Írtam egyszer, hogy írok az általam tapasztalt egység élményről. Sok féle egység élményem volt már….most elsősorban olyat szeretnék megosztani, ami itthon a családban történt.

Történt egyszer, hogy játszottunk itthon, csikizőset, kergetőset, aminek az lett volna a vége, hogy elmennek a gyerekek aludni. Ez úgy kezdődik, hogy besurrannak az ágyunkba, csendben bebújnak a takarók alá és várnak, de közben ki-kibuggyan belőlük egy-egy türelmetlen, izgulós kacagás. Olyan ééédik, azt hiszik, nem tudom, hogy oda bújtak, imádom a naivitásukat, egyszerűen elolvadok tőle. Na és itt kezdődik az egység élmény! Amikor érzem az ő izgalmukat, hogy jajj mikor vesz észre anya, hogy hová bújtunk és várnak izgatottan és rám is átragad….na és akkor jön anya, vagy lehuppan, vagy bebújik a takaró alá és indul a játék! Sikítozás, csiklandozás, gurul belőlük az önfeledt kacagás, birkózunk is, ami azt jelenti, ők támadnak én meg gurulok velük az ágyon jobbra-balra, magam alá gyűröm őket és ők meg csak visítanak örömükben és átragad az emberre ez az öröm, ez az önfeledtség, csak az van, ami épp van, nem a leves nem a teregetés…semmi, csak ez a játék, ami ÉPP MOST van. Annyira jó érzés!!!

Szóval játszottunk, kacagtunk, lassan közeledett a vége, elfáradtak, pihenésre vágytak, megpuszilgattam mindkettőt, ahol értem, hogy imádom őket, és hogy imádok velük játszani, amikor a kisfiamat puszilgattam azt mondja az én akkor kb 4 éves lányom, hogy anya, amikor te Dancsinak adsz puszit, azt én is érzem ám! Elájultam! Az ő egyszerűségével, bájával ezt így odatette nekem. Aztán meséltem nekik egy kismajomról, aki az emberekkel lakott és szépen elaludtak. Utána gondolkodtam el azon, amit mondott, és tényleg így van. Ha valakit igazán, de nagyon igazán, minden feltétel nélkül annyira szeretünk, hogy még az életünknél is jobban, azzal együtt érzünk. Érezzük, ha mondjuk, fáj egy bibije és át tudjuk érezni, ha keservesen sír. Ha szomorú a szíve és abból sír, azt is nagyon érezzük. Ez a nagyobb lányomnál történt egyszer. Hazajött az apukájától, akit már nagyon régen látott és nagyon szép, tartalmas napokat töltöttek együtt és esti lefekvésnél nagyon szomorú szemmel nézett rám és lefelé görbült a szája. Kérdeztem mi a baj és ő csak ennyit mondott: Anya, nagyon hiányzik apa. És ezt nem a fejéből, a szívéből mondta, annyira fájt, hogy majd meg szakadt a szívem! Átéreztem, amit ő érzett, fantasztikus érzés!!!! Imádom!

Aztán amikor-és ez már nem a családban történt -, az ember csoport programot tart, vagy akár egyéni kezelést és az illető, aki épp beszél, annyira szívéből szól, én pedig látom őt, érzem őt az én szívemmel, akkor is telibe talál. Lehet, hogy kicsordulnak a könnyeim bánatomban vagy akár örömömben attól, amit mond, nem a tartalom a lényeg, hanem hogy szíven talál, átérzem, mi abban a pillanatban egységben vagyunk!

Milyen lenne, ha mindenki mindenkivel egységben élne? Nem okoznánk egymásnak semmi rosszat, hiszen azt mi is éreznénk, és magunknak miért tennénk rosszat? Lehet, hogy már nincs olyan messze…..

A múlt emléke és a lányom segített...

Leírom gyorsan, ami most történt velem. Először is: békés életünk van. Van egy mondás miszerint azt vonzzuk be, ami bennünk van. Mi kedves, segítőkész embereket, tanító néniket, lelkes óvó néniket, humoros, szenvedélyes emelkedni vágyókat a programokra…szóval békés életünk van.

Elmentünk a nagyobb lányommal a boltba, ugyanis megjelent egy isteni finom szárított gyümölcs csemege, aminek nem bííírtunk ellenállni, úgy gondoltuk bevásárlunk belőle. A pénztárnál fizetünk, mint jó matekos, a lányom kiszámolta még várakozás közben, mennyit kell forintra pontosan fizetni. Amikor a pénztáros hölgy mondja az összeget, jóval több volt. Egymásra néztünk. Óvatosan próbáltam mondani, hogy más volt kiírva, odamegy, megnézi, valóban más volt kiírva, de kell ennyiért vagy stornózzam? Igen, köszönöm elviszem. És jött fel bennem ezerrel a töltet! Elindult bennem valami, nagyon mélyről. Beszálltunk a kocsiba, siettünk a kicsikért az oviba. Elkezdtek jönni fel bennem az érzések: nyuszi vagyok, nem mertem a sarkamra állni, hogy már pedig az a szabály, hogy ha rosszul van kiírva, akkor az olcsóbb áron kell, hogy eladják nekem… miért nem tettem? ááá siettünk, nem volt rá idő….ááá nincs is ez a szabály (lehet, hogy egyébként nincs, de itt most nem ez a lényeg)- jöttek a felmentő ötletek, a menekülés hogy miért voltam nyuszi és nem álltam ki önmagamért, a pénzemért!?

Csöndben ültünk, megszólal a lányom mellettem: nyugi anya, hagyjad, felejtsd el! És ebben a pillanatban becsapódott a felismerés: egyszerűen én már nem tudom hagyni, nem tudom a szőnyeg alá söpörni, nincs szőnyeg, csak maga a valóság van!!! annyira örültem ennek a felismerésnek, hogy egyből jött minden ,ami a jelenlegi történet mögött valójában volt.  Gyerekkor, anyukámmal vásárlás, ha valami nem úgy volt ahogy az szabályos, ha őt akarva akaratlanul át akarták vágni – legalábbis ő így érezte – akkor ő egyből felemelte a hangját, kiabált, bizonygatott, szidta az eladónőt, az árut, a rendszert, mi meg öcsémmel, néha még apukám is ott szégyenkeztünk, kínosan álltunk, bárcsak láthatatlanok lennénk érzéssel. Hányszor de hányszor átéltem ezt!!!

Igazából teljesen mindegy a történet, a lényeg a szőnyeg nélküliségen van. Jön egy helyzet, hogyan érint engem, fáj, kínos és már meg is mutatkozik és már ki is oltódik és már hatalmas ujjongásban törtem ki a kocsiban……..:-)

Egység Egyeteme

Azt írtam egyszer, hogy írok majd később arról, mi van akkor, ha egy csapat magyar van kint Indiában az Egység Egyetemén……most írok erről. 2013. november – decemberében nagyon sokan voltak kint nagyon hosszú ideig Indiában. Többek között barátaim, olyan társaim, akikkel együtt kezdtünk el csoportba járni, akikkel együtt haladtunk, olyanok is, akikkel meg-megbeszéltük, ki hol tart, mit tapasztal az életében, és azok is kint voltak, akiktől mi átvettük, tapasztaltuk, tanultuk…. Nagyon erős kötelék köt össze bennünket, valahogy nagyon erős a kapcsolódás. Csodálatos és egyben felfoghatatlan dolog- mindig is imádtam az ésszel meg nem magyarázható dolgokat – hogy ők ott kint én itt itthon és történik velünk is, ami velük! Szóval, amikor kimentek, pont akkor, de nem máskor, épp „véletlenül” akkor nekem is egy nagyon mély, fájdalmas megborulásom volt. Konkrétan megborult az érzelmi stabilitásom. Amit eddig hittem, hogy az érzelmi stabilitás kívülről jön – jöhet és ez így van rendjén, ez totálisan felfordult.  Át kellett magamon engedni azokat az érzéseket, hogy valós, igazi, feltétel nélküli érzések, ami a stabilitásomat adja kívülről, nem létezik. Nincs ilyen. Leírni is nehéz, még így az idő elteltével is, mert azt hinné az ember, hogy de van, hisz mindent ez mozgat. Igen, így van, amikor az ember egy bizonyos szinten van. Viszont amikor emelkedik, lép feljebb, a tudatossági szintjén, akkor el kell engednie hiteket, nézőpontokat, hogy azok ne húzzák tovább az előző szinthez. Ez könnyen ment Indiában az Egyetemén. Ott nincs más dolgunk kinek - kinek hány hétig, hogy önmagunkkal foglalkozzunk, viszont itthon, amikor közben tolni kell magunk előtt a hétköznapokat is, nagyon nehéz. Na, szóval, teljesen egyértelművé vált számomra, hogy ezt kintről „csinálják” velem a többiek. Én itthon annyira fájdalomban voltam, hogy még a kicsiket sem vittem oviba, mondtam nekik, hogy anya most nagyon szomorú, sír is néha, most ez van. Ők néztek rám megértő szemekkel, majd amikor tényleg láttak sírni, amikor a nagy játszásból felpillantottak, akkor az egyik zsepit hozott, a másik a macikáját és átölelt és így sírtunk együtt, mert anya szomorú volt…..Nagyon - nagyon sok mindenre láttam rá ebből a helyzetből.

Egyrészt az, hogy ha én őszintén kifejezem az érzéseimet, bármi is legyen az, őszintén meg merem élni, nekik az teljesen természetes és együtt érzőek is maximálisan és elfogadóak. Van ugye egy ilyen alaptézis, hogy ha betegek a gyerekek, akkor anyával van valami bibi. Anyával nagyon sok bibi történhet az évek alatt, a lényeg hogy ön azonosan meg tudja azokat élni, át tudja engedni magán mindazt, ami éri, mert az ellenállás okozza a problémát. Nem csak anyában, hanem értelem szerűen a gyerekben is. Hatalmas felfedezés volt ez számomra! Nem betegesek, cukik, kiegyensúlyozottak, és amikor ilyen óriási krízisben éreztem magam sem lettek betegek. Szimplán, azért mert átengedtem magamon a dolgokat, nem álltam neki ellen, viszont óóóóriási falat volt. Mint a kígyó, amikor megesi a nyulat és 3 hétig is emészti.

Aztán itt volt valami fajta elengedés, gyászérzés. Gyászoltam a párkapcsolatomat, nagyon nehéz volt elengedni a kicsi fiamat, aki ekkor, pont ekkor, mikor is máskor, lett óvodás. A többiek kint, mind ezen dolgoztak napról napra a saját emelkedésük érdekében, és ahogyan ők emelkedtek, mi, akik kapcsolódtunk hozzájuk, emelkedtünk velük együtt, velünk is megtörtént ami velük. Automatikusan!!! Mert mi is történt valójában? Én „csak” átengedtem magamon azokat, amikbe bele voltam ragadva, csak és kizárólag az volt a dolgom, hogy átadjam magam teljesen a folyamatoknak.

És amikor mindez megtörtént, amikor a fájdalmam végére értem, akkor a kapcsolatok akár a kisfiammal akár a párommal egy egészen új szintre érkeztek meg. Egy elfogadóbb, teljesebb, türelmesebb, együtt érzőbb szintre, ahol több a nevetés, az egyetértés, az egységélmény. Az egységélményt imádom a legjobban!!!! J Na, erről fogok írni következőleg!! De jó, már jön is a következő téma!! Köszönöm!!!

Gyermeki őszinteség....

Megígértem, leírom, hogyan állnak a kicsik a deekshához. Hát igazából, már ők sem kicsik, a lányom 5 és a pici fiam 3 évesek.  Egyik héten, amikor a férjem külföldön volt, aznap ért haza, amikor épp egy másik városba igyekeztünk deeksha programot tartani. A kis manó sehogy sem akart bennünket elengedni. Határozottan állították, hogy ha megyünk, ők jönnek velünk. Egymásra néztünk, ez van. Gyorsan készítettem neki vacsit, rágcsálni valót, innivalót, laptopot, dvd-t, mindent, ami két gyerek hosszú távú lefoglalásához szükséges, és indultunk is, egyébként vittünk magunkkal még mást is, felnőttet, ami végtelenül érdekes volt a kicsiknek. Hosszú volt az út, egész végig azt kérdezgették, hogy milyen lesz, hol lesz, nagyon izgalmasnak tűnt az egész számukra. Odaértünk, akkor ájultak el, amikor meglátták, hogy egy oviban fogjuk tartani, mert egy oviban szoktunk termet bérelni, kényelmes puha tágas, legjobb hely a gyerekkori traumák feldolgozására – tapasztalatom szerint.

Bepakoltunk, letelepedtünk, én törökülésben, az egyik az egyik lábamra a másik a másik lábamra mintha egész életükben nem is csináltak volna mást. A bemutatkozó körnél ott voltak, aztán mintha csak arra lettek volna, kíváncsiak kivel mi van, mivel jött ma este, a kicsi szünetben átmentek egy másik csoportba, a férjem rutinosan bekapcsolt nekik egy filmet, kaja és nézték. Mi szépséges, mély programot tudtunk tartani teljes békében. Az újabb szünetben bejöttek, már hiányoztunk nekik, kitévézték magukat egy hétre előre és az ananda mandalánál – ami a program végén egy csakra harmonizáló, tisztító gyakorlat, ott voltak velünk. One-two-one-two…..ment a program, ők csak néztek nagy szemekkel, mintha látnák, értenék, kiben mi történik. Ez is nagyon érdekesnek tűnt nekik. Hazafelé elpilledtek már a kocsiban, de a kisfiam, csak nem akart elaludni. Félárbócon a kicsi fiam szeme, de csak hajtogatta: anya, olyan jó vót, jövünk ugye máskor is? Igen édesem, jövünk máskor is. Lassan-lassan megnyugodott és elaludt.

A poén ezután következik! Egyik este a férjem fáradtan ért haza a munkából, nekem nem voltak jó napjaim – Indiában volt a magyar csapat – erről majd egy másik napon írok, szóval én sem voltam a toppon, erre a kis fiam kitalálta, hogy ő most „pogramot” tart nekünk. Gyertek, üljetek körbe, most én tartok nektek „pogramot”. Körbeültünk szófogadóan a gyerekszobában, mindenki, mind az öten és hatalmas figyelemmel vártuk mi fog történni.  Mindenkihez odament, a fejünk tetejére tette a kezét, utána összetette a két pici tenyerét a szíve előtt, meghajolt és az édes mosolyát rám villantva azt mondta öleléééés!  Erre megölelgettük egymást, mindenkihez odament, mindenkivel végigcsinálta ezt az ő kis szertartását, majd ezután mindenkinek meg kellett ölelnie mindenkit. Ezután slusszpoénként a középső lányom elkezdte kántálni: vántúúú-vántúúú…….Könnyes szemmel írom, mert olyan jó visszagondolni ezekre a pillanatokra, milyen példát mutatunk mi a gyermekeinknek? Nekik már teljesen, de tényleg totálisan egyértelmű az istenivel való kapcsolat, az ima, a hála a szép szavak a szentségesség, amit nekünk sok - sok belső munka árán kellett megtanulnunk….tényleg úton van egy újabb generáció.

Varázslatos új élmény....

Hosszú idő után újra tollat, vagyis billentyűzetet ragadtam – egyrészt mer igény volt rá(!!!), másrészt pedig mér felhalmozódtak bennem a mesélni valók. Olyan, de olyan sok minden történt az elmúlt időszakban és mintha ezerszeres sebességgel pörögnének a napok….az időrendi sorrend továbbra sem lesz meg az írásaim között, mert mindig éppen azt szeretném leírni ami, átsuhan, megérint. Ilyen például a következő eset. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy már heti rendszerességgel tartunk deeksha programokat, nagyon élvezem, nagyon sokat ad, van úgy, hogy engem is átlendít egy-egy mélyebb ponton, amit ott kapok. meggyőződésem – pillanatnyilag -, mert ki tudja, holnap mit fogok érezni ezzel kapcsolatban, hogy az ember olyan programot tud tartani, ami őt is mélyen megérinti, amiben ő maga is volt, megjárt. Itt vannak például a szívcsakra programok. Van nekem egy már 10 éves lányom, elhatározta, hogy ő is eljön egy programra. Mi lehetett volna más, mint egy szívcsakra program. Sok minden van őbenne már kora ellenére. Az apukájával elváltunk, ő olyan messzire futott első felindulásában, ahonnan még hírt sem hallottunk felőle, aztán egyre közelebb merészkedett egészen Európáig, de nem hazáig, nem egy közeli városba, nem az országba. Tehát a lányunk igazán keveset látja őt, és ő, mint apuka igazán keveset tud róla, akár a hétköznapokról is, akár az érzelmi fejlődéséről is. Néha írok neki egy – egy terjedelmesebb e-mailt, hogy vagyunk mostanában a saját lehengerlő stílusomban. Na, szóval a mi közös szépséges lányunk elhatározta, hogy eljön szívcsakra programra. Kicsi lány a sok felnőtt között, olyan édesen figyel, amikor hallgatni kell, hallgat, amikor részt kell venni részt vesz, elmondása szerint imád programokra járni hozzánk. Egyszerűen csodás, irigylésre méltó, ahogyan teljes mértékben át tudja adni magát a folyamatoknak minden ellenállás nélkül, és ha jön az érzés sír, ordít, ha jön a megbocsájtás, örül boldog, patakokban csorog a könnye, de a szívéből. Egyszerűen fantasztikus!!! És a kapcsolata az ő Segítőjével, az ő Istenijével is annyira természetes. Na és ezen az ominózus programon előjött az ő apukája. Illetve az ő apukájának az élete az ő fájdalmai, az ő érzései, amik őt vezérlik, megkötik, meghatározzák az életét. nagyon fájt az én lányomnak, amit érzett, nagyon sírt. Amikor a program végén elmondta, mivel is foglalkozott – mert ő a megosztásokon nem szokta, ott a sok felnőtt között – csak nekem-nekünk, amikor jövünk haza, vagy itthon.  Szóval elmesélte, hogy ő az apukájával dolgozott és átérezte a fájdalmait, azt hogy nagyon be van záródva a szíve, mert annyiszor megsérült kicsi korától kezdve  és hogy fél nagyon fél kinyitni, de én anya - mondja ő, megoldottam ezt, gyógyítottam őt, odahívtam hozzá az én Istenimet és annyira de annyira jó érzés volt hogy elárasztott minket csodás arany fénnyel és öleltük egymást sírva de boldogan…és erre mindketten elkezdünk zokogni. Hogy mitől? Nem is tudom…a csodától, ami áthatja az éltünk minden apró pici szegletét. Hogy lesz-e következménye? Manifesztálódik-e konkrét dolgokban, ez életünkben? Egészen biztos vagyok benne! Naná! Következőleg le fogom írni, a kicsik hogy is állnak a deekshához :)

Folytatás...

 

Lehetne az a címe hogy, hogyan találta meg az útját a férjem…de ne rohanjunk ennyire előre. Ő még mindig Kínában, mi itthon, már márciust írunk, na és az a terv hogy mi is megyünk utána! Húha…hát hogy őszinte legyek, a hátam közepére nem kívántam egy 1 éves kínai vakációt…..nem értettem miért kell nekünk odamenni?? Itt nagyon jól el vagyunk, szépek okosak vagyunk, én is megtaláltam a nekem való utat, a gyerekek is jól érzik magukat a közösségeikben, beilleszkedtek, fejlődnek, mi dolgunk van nekünk ott? Jött az ötlet, hogy menjek ki 1 hétre, nem ő jön haza, én menjek ki, vagy majd hazajövünk együtt. Vártuk nagyon az utazást, egymást, izgalmas volt minden!! Hosszút kellet repülni, éjjeli isztanbuli átszállással, mindenki úgy féltett, pedig nem is vagyok szőke…..én már nagyon vártam, imádok repülni, imádom a kalandokat! tehát, 2012 márciusában elindultam a férjem után Kínába. Előtte elrendeztem a gyerekeket, minden a helyén volt. Nem részletezem nagyon, az út tele volt izgalommal, az az éjszakai nyüzsi Isztambulban a repülőtéren ámulatba ejtett, imádtam, le- fel járkáltam a shopok között, mosolyogtam a világra kávét ittam egy shopban, vásárolgattam – persze a gyerekeknek. Rácsodálkoztam, ahogy a repülőtéren találkozik egy nagyon fehérbőrű szőke hajú fiú egy nagyon sötétbőrű fiúval és egymásra mosolyognak, most is előttem van, számomra ez az Egység képe. Kiértem, örültünk egymásnak, boldogok voltunk, luxus lakosztályban laktunk, az időeltolódással volt némi gondom, mert az itthoni esti pörgés ott éjjelre esett és nem bírtam aludni, így nappal elég bágyadt voltam. Na és a kultúrsokk!! Megütött, de nagyon. Igazából nem foglalkoztam vele, mert mellettem volt a férjem, ez mindenért kárpótolt, végre kettesben, kit érdekel, ha fellöknek a kínai férfiak a liftajtóban és nem engednek előre, hisz az ő kultúrájukban ez így szokás. Néztünk ovit, sulit, olyan igazi amerikás high school musical-eset, 2-16 év között minden korosztály megtalálható, nagy focipálya nagy uszoda, minden….na de nem bírtuk volna fizetni a magániskolát, aztán kiderültek kulturális különbségek a férjem munkahelyén is, szóval kezdett megborulni a kínai jövőkép. Azt hiszem Sanghaiban a bonszaifák között sétálgatva meséltem először a férjemnek a deeksháról, a bennem lezajló változásokról, a hitről, Istenről. Hazafelé a reptéri hotelszobában végleg átfordult a jövőkép, miszerint hazajön a férjem is végleg, itthon fogunk dolgozni, együtt, csoportokat indítunk, avatunk, emeljük az emberiséget. Hazaértünk március 8-án és a férjem március 15-én már deeksha-adó avatáson volt, azon a 3 naposon!!!  Csodás élményekben volt része, mély tapasztalásokban, és amikor vége lett a 3 napos avatásnak, hazajött és könnyes szemmel átölelt és azt mondta: ne haragudj, hogy én úgy viselkedtem veled a te avatásodkor, ahogyan. Ez maga volt a csoda, ez a 3 nap! Köszönöm, hogy te támogattál ebben, hogy idáig eljutottam. Sokszor eszembe jutottál, hogy én mennyire nem támogattalak, nem akartam ezt az utat, ne haragudj érte. És én voltam a világ legboldogabb embere!!!! A mi bőség Istennőnk olyan bőségben tartott minket, hogy a férjem felmondott Kínában, a magyar munkahelyén és olyan jól sikerült felmondania, hogy fél évig együtt voltunk, otthon. A legszebb időszak volt az egész család számára. Hatalmasat fejlődtünk, mint emberek, mint család és elkezdtük húzni magunkkal felfelé a közeli családot, a tágabb családot, a barátokat, ismerősöket, kicserélődött a baráti körünk, a szükségleteink, a fontossági sorrendek megváltoztak az életünkben…és nem utolsó sorban mindketten külön-külön ugyan, de eljutottunk a deeksha hazájába, Indiába.

Folytatás...

 

Időben most maradunk még itt, amikor a férjem Kínába ment……én itthon maradtam a 3 gyerekkel, ebből 1 suliban, első osztályos, egy néha-néha ment családi napközibe, egy meg 1 éves volt épp. Nem volt egyszerű!!! A reggeli logisztika, főzés, általános rendrakás és tartás, gyerekekkel foglalkozni, minddel a saját szintjén, a napi teendők mellett az anyagiakat is beosztani, a férjem lelkét ápolni skypeon minden délben, általában ehhez igazítottuk a napi rutint, hogy a gyerekek még fent legyenek, lássa őket, őket is lássa az apukájuk, beszélgetni is tudjunk, ha csúszásban voltunk, akkor neki sokáig fent kellett maradnia, vagy a gyerekek voltak éhesek vagy már nagyon fáradtak…..nagyon nehéz volt.  Így utólag azt mondom, ha nem mentem volna el előtte avatásra, ahol deeksha-adóva avattak, nem bírtam volna. Nem tudtam volna miből, kiből, honnan energiát meríteni a mindennapokhoz. Hogy is kezdődött? Tényleg!! Az avatásom is egy nagyon jó sztori!!! Mondjuk arról csak annyit, hogy a férjem határozottan tiltotta!!! Sőt! Mielőtt elmentem, még sms-eket is küldött, hogy én más utat választok, mint a család, miért kell, mindenkinek abba az irányba menni amerre én eldöntöm? Ő már csak azért sem megy arra…..lelkileg így mentem egy majdnem 3 napos nagyon mély, nagyon szép folyamatra ahol megkapjuk azt a képességet, azt a lehetőséget, hogy mi is deeksha-adók lehessünk, másnak is adhassunk deeksát. Gyönyörű folyamat, tökéletesen felépítve, Indiából hozott anyagokkal…az én avatódásom is örök emlék és az is, amikor én avattam……felemelő érzés.

Na, most ott tartottunk, hogy itthon maradtam meg minden…..az érdekes az volt, hogy nem voltam nagyon neki keseredve. Mikor elment a férjem, sírtunk mindnyájan a repülőtéren, mi haza ő el, na és itt kezdődtek a problémák. Kitört rajtunk a hányás hasmenés! Agresszívan támadott, egyszerre mindenkit ledöntött. 3-4 napig mást nem csináltam. Vagy a lavór előtt ültem, vagy a wc-n olvastam valamelyiknek, vagy én hánytam, vagy én ültem a wc-n egész éjjel mikor már ők kifáradva aludtak….és amikor már az utolsó ágyneműt is összehányták…na, akkor úgy éreztem mindennek vége. Az az igazi tehetetlenség érzése! Amikor már nem tudsz mit csinálni, amikor már rájössz és el is fogadod, hogy a dolgokat nem te irányítod, nincs más választásod, mint hogy fejet hajtasz az AKARAT előtt. Legyen meg a te akaratod. Elkezdtem imádkozni, úgy szívből, úgy felszakadt belőlem minden, ami addig nyomott, a keserűség, a tehetetlenség, az elhagyatottság, a magány…minden. És ott, abban a pillanatban értettem meg az ima lényegét! Ott, abban a pillanatban érzetem át, hogy mit is akarok, mi is ez az út, milyen ajtó nyílt is ki előttem amikor deeksha-adóvá avattak! Minden nap imádkoztam. Mindig titokban, hogy nem lássák a gyerekek, ne nézzenek hülyének. Este, mikor elcsendesedett a ház, leültem, énekeltem, imádkoztam, meditáltam és kértem, ami jött a szívemből. Mit szeretnék az életben, haladjunk arra, ami az én utam, ami a családunknak jó, ami mindenkinek jó, ami az emberiségnek jó és ezek az esti rituálék a magasba emeltek, volt értelme mindennek! Elkezdtem vezetni egy kis könyvecskét, hogy miket kérek és mikor és teljesül-e és mikor. MINDEN TELJESÜLT!!!! Volt, ami egy percen belül, volt ami  „csak” egy héten belül…… Karácsonyra más ember lettem, a gyerekek virultak, szárnyaltak, együtt énekeltünk minden este a moola mantrát (a deeksha hívószavát), amit mind a mai napig fúj mindegyik. Az ember elkezd valamit ésszel. Pl azt mondja ok, szar most az élet, kezembe veszem a sorsom – ezt ésszel tesszük. Aztán ahogy halad előre, magasabbra a tapasztalatok útján hogy jó úton jár, ez elkezd szívből jönni, na és itt kezdődik minden! Itt kezdődik az élet! Ezért mondom azt, hogy nekem a deeksha minden, az élet! Ennek a sztorinak is van csattanója. Hazajött a férjem. Egy egészen más nőhöz, családhoz, ő még hitetlenül, de látta rajtunk a maximálisan pozitív változást, hatott rá is és érdeklődve, de óvatosan szemlélt mindeket. Na, innen folytatom a másik sikertörténettel…olyan jó ezekre visszaemlékezni…mindig imádkozom, hogy valami csoda történjen velünk és ilyenkor meglátom, hogy jé! Mennyi csoda!

Folytatás...

 

Rájöttem, nem tudom tartani az időrendiséget. Nem jutnak eszembe a dolgok időrendi sorrendben, így elhatároztam, hogy mostantól, úgy írom őket, ahogy jönnek. Remélem, senki nem veszi zokon, ha ide-oda csapongok időben két írás között.

Tegnap este óta itt mocorog a fejemben egy történet. Az a történet, ahogyan kisimult a kapcsolatunk a férjem szüleivel. Onnan kezdem, ami most van. Teljes béke, szeretet, elfogadás, az érzelmeket ki merjük mutatni, ők is felénk, együtt nevetünk, együtt sírunk, együtt izgulunk, ha valakivel történik valami. Régen nagyon nem így volt…..Mi ugye a férjemmel mindketten elváltunk, igazából még el sem váltunk, már jött az első közös babánk…hát nem mindenki nézte ezt jó szemmel, nem tudták ezt sokan befogadni. Úgy emlékszem már meg volt a második közös babánk is, a férjem akkor épp Csehországban dolgozott, hétfőn hajnalban ment, pénteken este jött, és ott álltunk, hogy még pár nap és Kínába megy 3 hétre…volt egy program novemberben valahogyan és én mondtam neki, hogy ezen szeretnék részt venni. El is mentem, egész napos volt, nagyon hosszú, nagyon energikus, a nap végén pedig volt egy bőség szertartás. Ez egy ősi indiai rituálé, egy szertartás, ahol a bőségért „dolgozunk”. a részvevők kevesebbet, aki tartja …hú, neki nagyon sok indiai szöveget el kell mondania….na, a lényeg hogy itt meg kell vizsgálni egy elmélkedési folyamat alatt, hogy mi áll a bőségünk útjába. Ez lehet anyagi bőség, érzelmi bőség, esetleg valaki babát szeretne, de nem jön össze, ő is gyarapodni szeretne, ilyenek. Aztán amikor ezt megvizsgáltuk, kötni kell egy fogadalmat a bőség Istennőjével, hogy ha ő ezt és ezt megadja nekünk, mi mit ajánlunk fel érte. Nekem jött egy hirtelen érzés, a mai napig nem tudom, hogy honnan, én azt kértem, hogy az istennő tartson bennünket anyagi bőségben és én minden erőmmel azon leszek, hogy segítsem kibontakozni a férjem és a szülei között a kapcsolatot. Nagyon örültem ennek hirtelen jött érzésnek, vágynak, olyan mélyről jött, benne persze benne volt, hogy engem is fogadjanak el, a helyzetet is, ami teremtődött, mindent, mindenkit szőröstül, bőröstül.

Van a szertartásnak egy olyan folytatása, hogy még otthon is csinálni kell a megadott dolgokat, de egyszerűen nem ment! Kicsit kétségbe estem, mert annyira szerettem volna, de ott maradtam egyedül a 3 gyerekkel, nem ment.  Az én csodálatos és imádott Istennőm ezt megértette: már a következő 2-3 hétben gyökeres változás állt be a férjem és a szülei kapcsolatában!!! Mivel a férjem Kínában volt, így csak skypeolni tudtak, de nyíltak egymás felé és nyitottak felénk is és mi, én és a gyerekek is egyre többet beszéltünk velük skypeon. Eljött a Karácsony, a férjem hazajött és fogta magát, bevásárolt a szüleinek mindenféle finomságot, amire csak emlékezett, hogy szeretik, a szívüknek kedves és elment hozzájuk az első közös gyermekünkkel, titokban, meglepetésként. Hát a hatás óriási volt!!! Leírhatatlan!!! Együtt sírtak egymás karjaiban, amire egyébként az óta is van sok-sok példa…… Köszön szépen Mama és Papa a feladatot amit adtatok nekünk, ezáltal hatalmasat fejlődtünk!!!!Hálásan köszönjük!!!

Mi ez, ha nem maga a csoda? A szüleinkkel, az őseinkkel meggyógyítani a kapcsolatot, olyan mintha új életet kapnánk és egyben a gyerekeinkkel való kapcsolatunk is más dimenzióba helyeződik. Hozzá tartozik a sztorihoz, hogy ekkor, ebben az időszakban a férjem nem hitt! Sem a deekshában, sem a szertartásban, semmiben, sőt! Tiltani nem tiltotta, de nem is pártolta, hogy én így gondolkodom…..húúú ezekről a mondatokról eszembe jutnak újabb történeket…na, azokat is gyorsan leírom J

folyt.köv.

Folytatás...

 

Szóval, milyen is lehet egy meditáció, ami mély, sírós, fájdalmas, hogyan is történik mindez? Húúúúú, ez nagyon érdekes, sőt nem is érdekes: csodálatos, felemelő érzés…… Mindig úgy kezdődik, hogy van egy fókusz. Egy problémakör, amivel mostanában sokszor szembesülünk, és nem oldódik meg. Pl testsúlygyarapodás, de ok nélkül, kapcsolati gondok, ebből bármi….szüleinkkel, pl. nem beszélünk velük, vagy csak futólag vagy csak veszekszünk, úgy érezzük, nem néznek minket jó szemmel…vagy a gyerekünkkel a kapcsolatunk, ő nem ért minket mi nem értjük őt, elbeszélünk egymás mellett, vagy a párunkkal…örülünk, ha este nem kell vele beszélgetni, vagy szexelni, vagy találkozni…..

Aztán lehet fizikai tünet, betegség, fájdalom, gyakori fejfájás, migrén, allergia akár, lesántulunk, szívproblémák, vese, máj, tüdő, bármilyen szervi problémák… minden-minden, hiszen minden fizikai tünet, betegség mögött ott lappang egy mélyen, nagyon mélyen a sötétben megbúvó lelki fájdalom. Volt, aki párkapcsolati dologgal jött, hogy csak rövid kapcsolatai vannak és kihasználják őt a férfiak, voltak férfiak, akik nem találtak maguknak érzékeny nőt azért kerestek kutattak, mi lehet ennek az oka, aztán volt, aki súlyos anyagi gondokkal küzdött, a programra is alig tudott spórolni, de jött, csinálta, kereste a megoldást. Nem sorolom ezernyi problémával, megoldatlan dologgal mehetünk egy deeksha programra, a lényeg hogy legyen pontos fókusz. Ezután amiről már írtam, meghívtuk az Isteninket. Csodás zene, a mélyülés kezdődik, érződik a levegőben. Gyakorlatilag minden meditáció vezetett, ad egy alap sablont, de mindenkinek mást és mást hoz. Elindulunk a jelenleg fennálló problémától és elvisz bennünket egy,  a múltban gyökerező érzéshez. Itt kezdődik, eddig csak száraz szöveg volt. Itt kezdődik!! Itt kezdődik az érzés, amikor rátalálok a múltamban egy fájdalomra, egy érzésre és belemegyek abba, átélem és hagyom, hogy hadd fájjon, amennyire csak lehet (amennyire az Istenim engedi) és fáj, sírok, szorítom két kézzel alattam a polifoamot, a papírzsepit, és iszonyúan fáj……és ráeszmélek, hogy basszus ez volt, ami ide vezetett? És amikor ez a felismerés jön akkor vége az ennek a fájdalomnak. Soha de soha nem fogom elfelejteni, amikor épp ilyen szituban voltam, valamelyik programon, valami nagyon fájt, nagyon sírtam és akkor jött felém, aki tartotta és adott deekshát. Úgy éreztem kiszippantotta belőlem az összes fájdalmat és annak a helyét fénnyel, reménnyel, szeretettel, megbocsátással és a végtelen hála érzésével töltötte be. Egyszerűen csodás élmény a mai napig, még visszaemlékezni is rá!!

Hát…kb ennyi leírva. Kár hogy vége.

S mi kell ehhez, hogy az emberrel ilyenek történjenek? Én már ilyen kb 2 éves távlatból össze tudom rakni. Óriási akaraterő, hogy márpedig kezembe veszem a sorsom, ha addig élek is, egy hatalmas adag őszinteség önmagunkkal szemben, hogy legalább magunknak ne hazudjunk, bátorság, hogy bele merjünk menni ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe, merjük vállalni, hogy vannak fekete kis lyukak a múltunkban, na és rendszeresség. Ez is nagyon fontos. Ha egyszer elkezdjük,  csinálni kell folyamatosan, hisz ha ültetünk egy virágot, azt is folyamatosan ápolni, öntözni kell, hogy éljen, gyönyörű legyen és virágozzon és még akár egészséges termést is hozzon. A lelkünk is ilyen. És akkor mi van a hittel? hogy tényleg működik? Én nem hiszek benne……az az érdekes hogy hit nélkül is működik! Tutira!!! Az elején senki nem hisz, vagy legalábbis kevesen…aztán jönnek a tapasztalatok, egy, aztán még egy és kialakul a hit, a tapasztalati hit. És elkezdődik a csoda az életünkben…..majd később írok egy két csodát, ami velem/velünk történ és történik is folyamatosan…..

To Be Free

Namaste!

Látogass el weboldalunkra
és iratkozz fel hírlevelünkre.

www.toberfee.eu

Deeksha Eger

Legfrissebb hozzászólások